Az Aral tragédiája

Az Aral tragédiája

718
0
SHARE

A Szovjetunió ökológiai katasztrófái közül a legismertebb a csernobili atomerőmű 1986 áprilisi felrobbanása (amelynek áldozatait és következményeit illetően igencsak eltérő becslések vannak, de mégis a világ legnagyobb atomerőmű katasztrófájának tekinthető).

Következményeit tekintve nem kisebb hatású a Közép-Ázsiában lévő nagy tó, az Aral kiszáradása, tönkremenetele. Az Aral Kazahsztán és Üzbegisztán között oszlik meg, s 1960-ban még a világ negyedik legnagyobb kiterjedésű tava volt, gazdag, kiterjedt halászattal. Az Aral medencéje egy zárt, lefolyás nélküli régió, amelyet a Szir-Darja és az Amu-Darja folyók táplálnak.

Sose maradjon le a legizgalmasabb hírekről

Az emberi beavatkozás eredményeképpen mára az Aral vízszintje 19 méterrel csökkent, a vízmennyiség 1046 km3-ről 210 km3-re apadt (azaz elveszítette vízének 80 %-át), a víztükör kiterjedése 66 ezer km2-ről 28 ezer km2-re korlátozódott (ami évről évre tovább csökken, s néhány éven belül a 10 ezer km2-t sem fogja elérni).

A tragédia oka egyértelműen az emberi beavatkozás. Az Aralt a Szir-Darja és az Amu-Darja folyók táplálják, ezen folyamok vizeit az utóbbi évtizedekben mezőgazdasági célra elvezették. Az elmúlt évszázadban az Aral környékén megművelt földek mennyisége duplájára emelkedett, a régióban élő lakosság száma pedig még ennél is nagyobb ütemben, két és félszeresére nőtt, s ma már meghaladja 35 millió főt.

Az Aralt tápláló két folyam közül a déli, Üzbegisztán területén az Aralba torkolló Amu-Darja a nagyobb vízhozamú (78,5 km3 évente), míg a Kazahsztán területén az Aralba torkolló Szir-Darja vízhozama a nagyobb megtett út és párolgás miatt 40,6 km3. Egészen 1960-ig évi 65 km?-t nem meghaladó vizet csapoltak le a folyamokból, ami még nem veszélyeztette az Aral vízszintjének fenntartását. Ezt követően azonban a hruscsovi szűzföldfeltörési programnak megfelelően megkezdődött a közép-ázsiai sivatakos területek termőfölddé való átalakítása, amihez az Amu-Darja és Szir-Darja vizét vették igénybe. Az Amu-Darja és a Szir-Darja vizét gyakorlatilag mindegyik közép-ázsiai posztszovjet állam és Afganisztán is igénybe veszi.

A 60-as évektől kezdve évről évre kevesebb víz érkezik az Aral medencéjébe: 1991-ben még 33 km3 vízutánpótlás érkezett, 2000-ben már csak 4,27 km3 víz jutott el az Aralba ami azt jelenti, hogy a természetes vízmennyiségnek csak 3 %-a jut el az Aralba, 97 %-a emberi felhasználásra kerül. A legfőbb felelősség Üzbegisztáné, az Amu-Darja lényegében teljesen eltűnik az üzbég gyapotmezőkön (Üzbegisztán legfontosabb exportcikke a gyapot). Szakértők szerint évi legalább 35 km3 víz kellene ahhoz, hogy jelenlegi szintjén tartsák az Aralt, nem beszélve a reorganizációról.

Ma az egykori Aral már két részre szakadt: egy kisebb, északi vízfelületre; és egy nagyobb, déli felületre. Az északi rész Kazahsztánhoz tartozik, s ennek a maradványnak valamivel kedvezőbb a perspektívája, mint a déli, részben Üzbegisztánhoz tartozó tóé. Az északi felület vize ugyanis kevésbé sós, élővilága jobban fennmaradt, mint a déli, mára lényegében teljesen holt, sós tóvá változott vízfelületé. Sőt, éppen az északi maradvány jelenti az Aral újjászületésének egyetlen esélyét: ennek vizét gravitációs úton le lehetne vezetni délre, kis reményt jelent, hogy az északi tó vízfelülete már lassú növekedésnek indult. Így is, még a legoptimálisabb esetben is évtizedekbe telik, mire vissza lehetne állítani valamelyest az Aralt.

Az Aral vízpótlásának problémája már a szovjet időkben felmerült. Már 1974-ben szovjet akadémikusok egy belső tanulmányban vázolták az Aral kiszáradádának és következményeinek veszélyeit, azonban a pártvezetés ignorálta a vészjósló figyelmeztetést. A korábban Magyarországon elrettentő példaként emlegetett szibériai folyók visszafordításának terve éppen azt célozta volna, hogy a szibériai folyók vizét Közép-Ázsiába vezessék, de a Szovjetunió felbomlásával ez a terv aztán nem valósult meg.

Az Aral tehát gyakorlatilag halálra van ítélve, tekintettel arra, hogy a térségben lévő államoknak látszólag nem érdekük az eredeti ökoszisztéma visszaállítása. Gondoljunk Üzbegisztánra, amelynek lényegében újra kellene gondolnia az egész gazdaságát, mert az Amu-Darja felszabadítása azzal járna, hogy le kellene mondania gyapotültetvényeiről. Hosszútávon azonban drága árat fognak fizetni az Aral kiszáradásáért a térség országai. Már most érezhetőek a kedvezőtlen klimatikus és egyéb hatások. S nemcsak olyan kellemetlen következményekről van szó, mint az állatvilág különleges példányainak, pl. az arali gepárdnak az eltűnése, hanem olyan változásokról, amelyek ténylegesen húsba- és pénztárcába vágóak.

Az Aral tragédiája talán az emberiség történetének legszomorúbb példáját szolgáltatja annak, hogy az erőszakos természetátalakítás és a rövidtávú gazdasági érdekek kizárólagos érvényre juttatása milyen tragikus következményekkel jár.

NO COMMENTS