Így pasizik egy orosz lány Budapesten

Mikor felkértek arra, hogy írjak a saját élményeimről, benyomásaimról, amik Magyarországot és a magyar fiúkat illetik, sok dolgot kellett átgondolnom. Hiszen attól kezdve, hogy megírom a tapasztalataimat, utálat tárgya is lehetek, néha joggal is. Ha leírom azokat az eseteket, amik egy-egy budapesti szórakozóhelyen, vagy másutt történnek és nem vagy nem csak pozitív színben tűntetek fel embereket mások előtt – jogos kritika és utálat is érhet. De ez talán segíti az itteniek problémáinak megoldását. Mert úgy látom, vannak.  Ennek ellenére csak a keresztnevemet vagyok hajlandó elárulni és a tapasztalataim egy részénél fenn tartom a jogot arra, hogy mások keresztneveit megváltoztassam. Senki se szeretne saját magáról olvasni a neten, meg arról, hogy milyen alaknak is látják mások valójában.

13 éves korom óta élek Magyarországon, egy Budapesthez közeli kisvárosban. Ukrajnai oroszok vagyunk, minden nyarat és a telek egy részét otthon töltöttem a nagyszüleimnél. Édesapám vállalkozó, édesanyám Németországban él. 6 bőrönddel jöttünk át, az volt az összes vagyonunk, jelenleg 40 embernek ad édesapám munkát. Ő nem tanult meg rendesen magyarul, nem is szereti használni, én az iskola és a mindennapok révén megtanultam. Azt mondják, a beszédem alapján nem lehet megmondani, hogy orosz vagyok, de minden máson, főleg a gondolataimon és a viselkedésemen nagyon látszik. Jelenleg 21 éves vagyok és független. Azért, mert nincs túl sok normális férfi Magyarországon, ahogyan túl sok normális lány sem. Komoly gondok vannak az értékrenddel, az életfelfogással és úgy egyáltalán, a mindennapi viszonyokkal. Hogy miért nem takarodok akkor haza? Ezt a kérdést már néhány kedves ember feltette nekem, de egyrészt jelenleg édesapámmal élek, másrészt tanulok, harmadrészt meg van az a kis társaságom a saját „fajtámból” és néhány magyarból is, akikkel jól érzem magamat. A helyesírási hibákért – bár megkértem egy barátomat, hogy fussa át az írásomat – elnézést kérek és megértést. Nem ide születtem, erről nem tehetek.

Szóval, 21 vagyok, zöld szemű, sötétbarna (éppen rövid) hajú, szerintem túl vékony lány. 170 magas vagyok, imádom a bőrcsizmákat, nyáron a csajos cipellőket, a nagyon cicás ruhákat is (módjával), meg a katonai, ’militarys’ ruhákat. Ennek ellenére szerintem nem vagyok fiús, sem alkatilag, sem lelkileg, de amióta rövidre vágattam a hajam, kaptam már ilyen megjegyzéseket is. Előtte azonban soha. : )

Ennek a blognak a célja szerintem az lehet, hogy segítsek egy fajta tükörképet adni a magyar olvasóknak, mert másként nőttem fel és más értékeket vallok, így számomra talán feltűnnek olyan dolgok is, amik egy itt született embernek sosem fognak.

Ez az ország gyönyörű, hatalmas és fantasztikus múltja van és egy kis igényességgel, egymásra odafigyeléssel és ilyesmikkel sokat lehetne alakítani a hangulaton. Hamarosan elmesélem, hogy mekkora különbség van aközött, ahogy mi bulizunk és aközött, ahogy ti. Előre annyit mondanék, hogy egy magyar sokszor azt mondja: „Olyan rossz kedvem van, elmegyek bulizni, hátha jobb lesz.” Az orosz azt mondja: „Olyan jó kedvem van, nem megyünk el valahová bulizni?” Ez azért nagy különbség.

Az oldal tulajdonosaival abban egyeztünk meg, hogy a blogomat nem lehet kommentelni, azért, hogy ne árasszák el az úgynevezett trollok, de névvel a POSZTINFO.hu Facebook oldalán lehet az egyes bejegyzések alá véleményt fűzni. Ha rendszeresen szeretnétek látni, amit írok és vissza-vissza térni, akkor a legegyszerűbb, ha lájkoljátok a Fácsén, mert akkor mindig látni fogjátok a friss bejegyzéseimet – legalábbis ezt ígérték nekem itt.

Tánya

MEGOSZTÁS:

CÍMKÉK: blog, Budapest, magyar lányok, magyar srácok, magyarok, Magyarország, oroszok, szerelem, szex, Tánya blog, Ukrajna